hvg.hu: Sikeres üzletember lett, ehhez képest nagyon meglepő azt olvasni a most megjelent interjúkötetében az iskolás éveiről, hogy összevissza bukdácsolt, s hat gimnáziumot is megjárt az alatt az öt év alatt, mire – igaz, a végén már jeles eredménnyel – a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban leérettségizett.

K. N.: Nem ez volt a prioritás az életemben. A Zrínyi Ilona Gimnáziumban mi voltunk az első koedukált osztály – a lányok fontos szerepet játszottak, de a haverok is. És ne feledjük, ez volt a rock ’n' roll korszak, ami a lázadásról szólt. Amikor a harmadik osztályból kirúgtak, segédmunkásként dolgoztam a Vitukinál, s ott ismertem meg a két évvel idősebb Juditot, életem első nagy szerelmét, akinek a hatására összeszedtem magam.

 hvg.hu: A szülei nem tudtak hatni önre?

K. N.: A mama egy feltörekvő vidéki lány volt, aki dr. Kovács Jánosné lett. Az apám egy alkoholista ügyvéd volt, aki sajnálatos módon ritkán tartózkodott otthon. Engem a mamám nevelt, aki nagyon nyomott engem a jófiú szerepbe, ami nekem nem tetszett. A két igazán jó haverom “munkásosztálygyerek” volt a Rákóczi útról. Szóval én egy alternatívát alakítottam ki ahhoz a képhez képest, amit a mamám elvárt tőlem. De aztán, a Judit-féle kapcsolatom közben rájöttem, hogy némely dolgokban igaza volt a szüleimnek.

hvg.hu: Mi volt az, ami eltaszította Magyarországról. Vagy ennyire vonzotta a világ?

K. N.: A kettő kombinációja. Kezdjük a vonzással, a pozitívval szeretek kezdeni: az amerikai élet, a szabadság, a zene, a filmek, a színes világ. A negatív oldal: egy kis lakásban laktunk a Rákóczi úton, én az apámmal aludtam egy szobában, nem volt életterem. Szinte az utcán laktunk a haverokkal. Nem vettek fel a jogi egyetemre, ettől eléggé magam alatt voltam. Pincérkedtem a Margitszigeti Nagyszállóban, és láttam magam körül az öreg, szétesett csálingereket naponta berúgni. Judittal is voltak balhéink, és a mamám is állandóan “vigyázott” rám. Úgy éreztem, hogy elfogy a levegő körülöttem. Mondok egy későbbi példát az életemből, ami jól jellemzi az akkori életérzésemet. Az HBO-nál forgattunk Sztálin életéről egy filmet Robert Duvall-lal. Zsigmond Vilmos operatőr gyönyörű színes képekben jelenítette meg a forradalom eufóriáját, de ahogy haladtunk előre Sztálin életében, a színes filmből fekete-fehér lett. És Magyarország nekem az a szürke, fekete-fehér világ volt. Én a színekre vágytam.

hvg.hu: Nagyon kalandosan jutott ki.

K. N.: Pedig hivatalosan szerettem volna. Kértem is útlevelet Amerikába, a mamám egyik barátja meghívólevelet küldött nekem Detroitból. Elutasították a kérelmemet, s a Belügyminisztériumban egy hölgy a következő magyarázatot adta ehhez: az országot úgy kell elképzelni, mint egy jó szülőt, aki megvédi a gyerekét attól, hogy butaságot csináljon, amit később megbánna. Nos, ők ettől akartak engem megóvni. Én ezt megköszöntem, s jött a B-terv: kértem egy piros útlevelet, amivel a szocialista országokba lehetett utazni. Nem mondtam meg senkinek, hogy mit tervezek: Jugoszláviába mentem, majd onnan átúsztam Olaszországba, és ott kezdtem 1971. június 21-én az új életemet egy menekülttáborban.

hvg.hu: Maradhatott volna Európában is.

K. N.: Európában Svájcba és Svédországba mehettem volna. De nem akartam, mert Európában egész életében másodosztályú bevándorló marad az ember. Amerikában meg nem számít, hogy honnan jöttél, csak az számít, hogy hova mész. Nekem volt egy címem Oklahomában, Tulsában: Megyesy Jenő bácsiékhoz mentem, akikkel a mamám – aki babákat készített – üzletelt. Ők befogadtak, a fiuk lett a “testvérem”, akivel később Denverben együtt is laktunk. Ott jártam egyetemre, üzleti tanulmányokat folytattam, s közben pincérkedtem. Ez nekem jól ment, hiszen profi lettem már Magyarországon, s ezt a tudást Amerikában nagyra értékelték. A pincérkedés közben nagyon sokat tanultam emberismeretből. Például, ha egy kis ember bejön az étterembe, aki a munkahelyén el van nyomva, akkor főnökösködik, dirigálja a pincéreket, és így villog a párja előtt. A konszolidált úriemberek szerények, tudják, hogy mit akarnak, kedvesek, jól jattolnak. Az itt megszerzett tudásomat később is jól használtam: mikor embereket akartunk felvenni különböző munkahelyekre, akkor elhívtuk az illetőt a párjával együtt egy vacsorára, és minden mozzanatra figyeltünk. Szóval, a pincérkedés egy nagyon komoly pszichológiai lecke volt nekem, hogy hogyan ismerjem meg az embereket, és azután hogyan kezeljem őket.

hvg.hu: Nagyon jó érzékkel forintosította vagy inkább dollárosította a tudását. Jellemző volt-e már a családjában is, hogy jól bántak a pénzzel? Módosnak számítottak-e?

K. N.: A papám szülei gazdag emberek voltak. Nagypapám árva gyerek volt, és nagy vagyonra tett szert, tehát volt tehetsége a pénzcsináláshoz. Apámék relatíve jómódban nőttek fel, de mikor én 1949-ben megszülettem, már elvettek a családtól mindent. Apám roncsként jött haza a hároméves orosz hadifogságból, ügyvédként sem dolgozhatott, a Ganz Kapcsológyárban köszörűsként melózott. A mamám azért szállt be a babakészítésbe, mert nem volt elég pénz ételre. Aránylag jól beindult neki az üzlet, a papám is dolgozhatott újra ügyvédként a hatvanas évek elejétől, de nem keresett nagy pénzt, tehát olyan középosztály szinten éltünk.

És Jenő bácsiék is a középosztályhoz tartoztak. Óriási hatással volt rám az öreg. Ő vezetett be engem Amerikába és a pozitív gondolkodás világába. Volt Amerikában egy Norman Vincent Peal nevű protestáns lelkész, aki a nagy gazdasági világválság traumájának hatására megírta A pozitív gondolkodás hatalma című könyvét, aminek a fő üzenete: azt nem tudjuk irányítani, hogy mi történik velünk, de azt igen, hogyan kezeljük a különböző helyzeteket. Ez a filozófia sokat segített a kétségbeesett, tönkrement embereknek, és én is rájöttem a pozitív gondolkodás erejére.

hvg.hu: Az első komolyabb állásért 1977-ben New Yorkba költözött amerikai feleségével, Normával.

K. N.: New Yorkban hat évig éltünk, ott született az első gyerekünk, Tash. Egy reklámügynökségnél dolgoztam Manhattanben, a világ csúcsán érezhettem magam, a marketingszakmában mindent meg tudtam tanulni. Ekkor kezdtem rájönni, hogy miről szól a pénz. Ez olyan, mint egy sport. A sportban az eredményességet például a gólokban mérik, az üzleti világban pedig a pénzben. A kapitalizmus nagyon egyszerűen működik, és én nagyon jól megtanultam: a tulajdonos pénzét fialtatni kell. Az ideális pedig az, ami nekem nagyon szimpatikus, hogy nemcsak pénzt produkálunk a tulajdonosnak, hanem értéket kreálunk mindenkinek. Ki az a mindenki? Elsősorban a tulajdonos, akinek fial a pénze, a másik maga a kuncsaft, aki a pénzéért úgy érzi, hogy értéket kap, harmadik a dolgozók, akik büszkék a cégre, hogy milyen jó árukat produkálnak, és negyedikként ott van a környezet, a város, aminek van egy virágzó cége. Tehát mindenki úgy érzi, hogy egy pozitív dolog részese.

hvg.hu:  A pénz – ebben az értelmezésben – a boldogság forrása.

K. N.: Természetesen kényelmet ad a pénz. De minél inkább idősödsz, rájössz, hogy a pénzt nem tudod magaddal vinni a másvilágra, szóval a pénznek valami pozitív dolgot kell csinálnia. Itt jön be a szociális aspektus. Én hiszek abban, hogy a jót tevés egy nagyon fontos dolog az életben, jobbá teszi a világot. Például a Bátor táborban benne vagyunk, támogatjuk Jaksity György üzletember autista gyerekeket segítő alapítványát csakúgy mint a Down-szindrómások alapítványát Amerikában és Angliában.

hvg.hu: Tehát New Yorkban a reklámügynökségnél ráérzett arra, hogy sok pénzt lehet keresni, és még jobb, ha többet. És intenzíven keresni kezdte ennek az útjait.

K. N.: New York jó város, ha brutálisan sok pénzt keres az ember. Ott én még nem álltam olyan jól, és amikor jött egy lehetőség Denverből, a kábelszakmából, akkor váltottam. S itt éreztem meg a pénz szagát. Óriási siker lett a Discovery Channel. Persze szerencse is kell az élethez, de nagyon hiszek a kemény munkában, az őszinte beszédben, abban, hogy pontosan meg kell fogalmazni az elvárásokat, hogy ne legyen félreértés. Amit nagyon korán megtanultam a szakmában: nem lehet simlizni, ha valaki elkövet egy hibát, azonnali hatállyal be kell ismerni és korrigálni. Sajnos, Magyarországon még mindig a gagyi és a mutyi él, és azért fogadják el a gagyit, mert ott van a mutyi. Csináltattam néhány éve egy trikót azzal a felirattal, hogy “No gagyi, no mutyi”, ami arra próbálta felhívni az emberek figyelmét, hogy ne fogadjuk már el azt, ami nem jó. Csak minőséggel érdemes foglalkozni, és mindenki az életben egy márka. A márkát nagyon lassan lehet felépíteni és nagyon gyorsan le lehet rombolni. Szerintem a legjobb definíció, amit a márkáról hallottam: a márka az, amit rólad mondanak, ha nem vagy a szobában.

hvg.hu: A rendszerváltás után Magyarországon is megjelent – egyre sűrűbben.

K. N.: Amikor elmentem Magyarországról, én úgy gondoltam, hogy nem akarok ide visszatérni. Nem voltak boldog emlékeim, és én amerikai akartam lenni. 1990-ben éppen Londonban dolgoztam, mert új piacokat kellett felhajtani a telítődő amerikai után, onnan hazajöttem meglátogatni a mamámat. Éppen ekkor nyílt ki a világ Magyarországon és Kelet-Európában, nagyon sok érdeklődő befektető jelent meg. Megismerkedtem jó néhány kollégával a kábelszakmában, s mivel akkor én már tulajdonos voltam az egyik amerikai cégben, arra gondoltunk, milyen érdekes lenne itthon kialakítani egy nyugati típusú kábelcéget. Összeálltunk két másik amerikai céggel és létrehoztuk a Kábelkomot. Kilenc vidéki városban átépítettük a kábelrendszert. Tehát – szimbolikusan – létrehoztuk a polcokat, de kellett rájuk áru, s ez lett a magyarországi HBO, az első mozicsatorna, ami 1991 szeptemberében indult. Amiért itt ragadtam – szándékom ellenére – annak az volt az oka, hogy nem találtak megfelelő magyar embert a cég vezetésére. A tulajdonosok megmondták, hogy csak akkor teszik be a 35 millió dollárt, ha én leszek a vezető. Ez a projekt 1995-ig tartott számomra. Közben megcsináltuk a UPC-t, de én visszamentem Amerikába, meg rengeteget utaztam a világon, mígnem 1998-ban jöttem vissza a UPC-hez, mikor tőzsdére vittük a céget. Én lettem a kelet-európai regionális igazgató.

hvg.hu: Ekkor már Magyarországon élt?

K. N.: Hosszú éveken át csak jöttem-mentem. Közben – még a Kábelkomnál – megismerkedtem Dorottyával, akivel kezdetben munkatársi kapcsolatunk volt. Ő is, én is házasságban éltünk. Idővel ez megváltozott, elváltam Normától és három gyerekemtől, ami nem volt könnyű. Azért nyugodt a lelkiismeretem, mert mindig igyekeztem mindent a legjobb tudásom szerint tenni értük. Dorottya is elvált a férjétől. Időközben az ő két gyermeke is felnőtt, mint ahogy az enyémek is, ma már megnyugtatóan alakul az életük. 1999-ben vettük meg az Istenhegyen ezt az 1852-ben épült házat, és ez lett az új otthonunk.

hvg.hu: Látszik, hogy régi ez a ház, de természetesen minden nagyon új benne. Gyönyörű a gondozott kert, és belül szinte egy múzeumban érzi magát az ember.

K. N.: Itt azért látszik, hogy a pénzcsináláson kívül mindig nagyon szerettem a művészeteket: a könyveket, festményeket. Van egy gyönyörű márványkandalló, amit csak egy szekrénnyel együtt adtak – most itt áll az egész együttes, mintha ide teremtették volna anno. S a mamám által készített és gyűjtött babákból is állítottam ki, a kollekció többi része raktárakban van, de remélem, hogy egy szép napon az egri Dobó István Vármúzeumban fognak helyet kapni.

A másik szoba az én dolgozószobám, az én kis szentélyem. Itt vannak régi könyvek a családi gyűjteményből, a falakon három kedvenc amerikai elnököm, George Washington, Abraham Lincoln és Ronald Reagan portréi. Reagan különösen szimpatikus, mert neki köszönhetjük, hogy Gorbacsov bedobta a törülközőt anno.

hvg.hu: Van egy közös fénykép Bill Clintonnal is.

K. N.: Amikor itt volt Magyarországon, volt egy közös projektünk. Jó fej politikus, aki nem rontotta el a Reagan által megkezdett irányt. Azóta sokkal rosszabb elnökei voltak Amerikának, s a mostani elnökválasztás sem kecsegtet túl sok jóval…

S még néhány fénykép, amelyek a UPC-s idők mecénási tevékenységére emlékeztetnek. Eszenyi Enikőt, Charlie-t, Demjén Rózsit szponzoráltuk, támogattunk erdélyi és felvidéki magyar ügyeket is, és Hankiss Elemért, aki próbálta felfedezni Magyarországot.

hvg.hu: 2009-ben kiszállt a UPC-ből, és egészen más irányt vett az élete: borászkodik Egerben.

K. N.: 2000-ben néhány barátommal úgy határoztunk, hogy csinálunk egy kereskedőcéget Monarchia néven. Körbejártuk az országot, választottunk a különböző borászatok boraiból, és azokat a mi Monarchia címkénkkel próbáltuk forgalmazni – nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is. Nem volt jó a koncepció, mert a magyar borok világhírűek, de csak Magyarországon. De azért tovább működtünk, vettünk hozzá Amerikában is egy-két céget, hogy ott is menjünk előre. Amikor kiszálltam a UPC-ből, úgy határoztam, hogy kivásárolom a többi partnert és Ipacs Géza, nagyon tehetséges grafikus és stratéga segítségével átkereszteltük az egri Monarchia Borászatot Kovács Nimród Borászattá.

hvg.hu: Ön ért a borhoz?

K. N.: Most már igen. Inni mindig szerettem. De egy másik fontos alapelvem az életben: ne szégyellj kérdezni és tanácsot kérni náladnál okosabb emberektől. Amerikából hívtam szőlészt, borászt, stratégát, teljes mértékben átstrukturáltuk a portfóliót, mert olyan borokat is csinált korábban a borászat, amik nem arra a vidékre valók.
A mi borászatunkat úgy szeretem hívni, hogy “a világot látott Eger”. Szóval a mi boraink úgy készülnek, hogy a világon a borszerető ember azonnali hatállyal értékelje. A különbséget a tradicionális egri borászatok és az enyém között egy filmes hasonlattal írnám le. A tradicionális egri borászatok készítik a művészfilmeket: egy szűk réteg fogja szeretni őket, és nem lesz belőlük kasszasiker. Én a borszakma Steven Spielbergje szeretnék lenni. Mielőtt elkészül a forgatókönyv, körbejárom, hogy milyen témák érdeklik az embereket, és ahhoz képest készítem a filmet.

Nálunk az első kérdés az volt, hogy milyen szőlőfajták érzik jól magukat Egerben. Ehhez a relatíve hűvös klímához, amihez hasonló Burgundiában és az Észak-Rhone völgyében van, a Chardonnay, a Pinot Noir és a Syrah a legideálisabbak. De a borok szépségéhez hozzájárul a talaj is természetesen. Eger kiváló adottságokkal van megáldva. Én hiszek abban, hogy az egri borvidék hosszú távon az egyik legjobb lesz Magyarországon. Tudniillik itt olyan borokat lehet készíteni, amelyeknek nincs evidensen kínálkozó alternatívájuk más híres borvidékeken. Az egri borra egy brutálisan jó nemzetközi márkát lehet felépíteni, ez pusztán idő kérdése. Egyszer szeretném, ha azt mondanák rólunk: “Kovács Nimród Borászat, Eger büszkesége.”